A fejezet Abeth98 I, the Soldier című történetének világában játszódik, az író engedélyével.
Hogy milyen érzés egy másik világba utazni? Nehéz leírni, ezt érezni kell. De kábé olyan lehet, mintha rohadt gyorsan mennél valamivel, miközben a szél csapódik rád, és az egész tested bizsereg.
A villanások után egy erdőbe kerültem, nem messze egy úttól. A gépre néztem hogy megnézzem az univerzum számát.
910825. Ez volt az univerzum sorszáma a gép szerint. Hogy ennek van e jelentése vagy csak random számok sorozata arról fogalmam sincs. ~Én tudom, de azért se mondom el.~
Átállítottam a gépet, ami így felülnézetből mutatta a környéket. A képen pedig megjelent egy kéken villogó pont - az jelöli az energiacella lelőhelyét. ~És ezt az előző fejezetben miért nem említettük meg?~ A válasz egyszerű: mert az írónak csak utólag jutott eszébe.
Szerencsére az eszközben volt útvonal tervező is, így hamarosan a pontból egy kék vonal jött egyenesen az én tartózkodási helyemig. Durván 1 órányi útra volt.
Nem is vesztegettem tovább az időt, estére már a végére akartam érni az egésznek, hogy utána otthon tömhessem magam pizzával. Odasétáltam az út mellé és a megfelelő irányba elkezdtem sétálni.
És csak sétáltam, és sétáltam, és sétáltam, és sétáltam, és sétáltam... ~Muszáj ilyen részletesen leírni ezt?~ ...és sétáltam, és sétáltam, és sétáltam, és sétáltam... ~Hahó! Nem lehetne hogy csöndben tegyük meg ezt az utat?~ ...és sétáltam, és sétáltam, és sétáltam, és sé...
*Csatt*. Hirtelen pofon kevertem le az arcomra. ~Na befejezted végre?~
-Rendben, befejeztem. De így rohadt unalmas lesz az út.
És a mondatomra rácáfolva ekkor autók kezdtek rohanni nagyon gyorsan felém 3 vagy 4 mattfekete Mercedes terepjáró. Limitált széria, csak egyvalakiknek gyártották őket.
Szóval a HYDRA-nak itt is a Mercedes a fő támogatója.
A sor elején egy eléggé megviselt állapotú Mercedes haladt, rengeteg golyónyommal. Félrehúzódtam, és megfigyeltem az utasait. A sofőr egy nő volt, egy igencsak megviselt, rettegő, de erős és szép nő. A másik oldalon egy fickó, kezében fegyverben, egyik keze helyén a kommunizmus fémkarja volt.
A nőt nem ismertem, de a fickót igen: az én világomban is jelen van a patriótizmus jelképének agymosott, vasmarkú haverja.
A mögöttük jövő autók se voltak annyira ép állapotban, azokban csupán tipikus, öltönyös HYDRA ügynökök ültek.
-Szerinted segítsünk a duónak? - kérdem a belső hangtól.
~Az attól függ: ki tudod fizetni az írónak a pénzt, amit az univerzuma megváltoztatásáért kérni fog?~
-Jogos - értek egyet vele, majd óvatosan továbbsétálok, hogy ne vegyenek észre.
Az autók elsuhannak mellettem, majd hátrapillantva látom, hogy behajtanak az erdőbe. Szerencse hogy végül nem akartam segíteni nekik, nincs kedvem mókusokkal meg medvékkel találkozni.
Újfent azt mutatta hogy jó döntés volt az, hogy felettem egy SHIELD repülő és egy vaspáncél repült el. A Bosszúállók. Na velük még kevésbé lett volna kedvem találkozni.
Úgy 20 perc után el is értem a város határához, ahol egy tábla várt:
ÜDVÖZÖLJÜK SOKOVIÁBAN
Sokovia. Mintha ismerős lenne ez a városnév.
Na, innen már csak pár perc séta és célnál is vagyok. De kár hogy nem hoztam a telóm, itt biztos sok Pokemont találnék. ~Vagy egyet sem, mert ebben a világban lehet hogy nem létezik a Pokemon GO.~
A sétálás közben elgondolkodok, hogy vajon ebben a világban hogy nézhetek ki, amire a választ meg is adja egy hatalmas Von Doom Industries plakát, amit az út során láttam.
A plakát az egyik, az egykor az én világomban is használt elcsépelt mottónkat - "Egy jobb világ első lépcsőfoka." - tartalmazta. Szerencsére én azóta lecseréltem a marketingesemet.
És a plakáton ott voltam én - mármint az evilági én. És az arcom rendben volt, nem volt rajta se heg, se más sérülés. Úgy látszik itt még nem történt meg az a balhé a négy barommal.
Egész nap el tudtam volna nézni ezt a plakátot - le is fotóztam, hogy otthon is tudjam nézni -, de végül rávettem magam, hogy koncentráljak a feladatomra.
Rövid bolyongás után eljutottam oda, ahova a szerkezet vezetett: a város piacára.
Végigsétáltam a rengeteg stand között, míg a szerkezeten az engem és a tárgyat jelző pötty egybe nem olvadt, jelezve hogy megérkeztem célomhoz.
Egy egyszerű fából készült standhoz értem, aminél egy öregúr ült, rongyos ruhákban, ráncos arccal, barna szemekkel, és valami fura sapkaszerű izében. A standnál különböző alkatrészek hevertek fegyverhez, autóhoz, és egyébhez. És a közepén ott volt egy szürke tárgy, kéken világító csíkkal a közepén. A tárgy amire szükségem van.
Az öreg észrevette ahogy a tárggyal szemezek, és rekedtes hangján hozzám szólt:
-Látom tetszik magának. Egy ásatásról szereztem, igazi műkincs, biztos szépen mutatna a lakásán. A sötétben világít is, tökéletes éjjeli lámpának. És most csupán 100 $-ba kerül.
Hát igen, az ára is műkincsi. Ráadásul nem is euróban, vagy a Sokoviában használt fizetőeszközben ~Tényleg, ez vajon melyik országhoz tartozik?~, hanem dollárban. Egy pillanatra elgondolkodom hogy ér e ez ennyit, de aztán eszembe jut mit tenne velem Summers, ha nem vinném el.
-Igen, szeretném - mondtam, szerencsére elhoztam a csekkfüzetem is. Kiírtam egy csekket 100 $-ra - közben reménykedve, hogy az itteni Doom is ugyanazt a bankot használja -, odaadtam az öregnek, és már nyúltam is az energiacelláért.
Csakhogy pont akkor egy másik kéz is megfogta a tárgyat.
Felnéztem a kéz tulajdonosára... és ott állt előttem DiCaprio elveszett ikertestvére!
De tényleg, totál úgy nézett ki mint drága színész barátunk, aki még Maci Lacival is összetűzött, csakhogy végre Oscart kapjon.
-Hékás, Leo! - kiáltok rá. - Ez a tárgy az enyém, most vettem - majd húzni kezdem magamhoz, de a fickó csak nem akarja elengedni.
-Tévedsz. Én már fél órája lefoglaltattam az árussal, 80 $-ért, tehát ez az enyém! - kiáltja vissza, majd maga felé kezdi húzni a tárgyat.
-Sajnálom, de az úr 100 $-t ajánlott érte ezért ő kapta meg a tárgyat - tájékoztatta őt a rekedt hangú öreg. Persze, "ajánlottam". Ez az öregúr jól űzi a szakmáját. Szólnom kéne az evilági énemnek, hogy alkalmazza ez a fickót a cégnél.
-Talán megegyezhetnénk valahogy - szólt most megint Leo. - Nekem sokkal nagyobb szükségem van az energiacellára és a benne lévő Tesseract energiára. Maga maximum díszként tudná használni.
-Szóval Tesseract energia? - lepődtem meg. Szóval ezt az energiát a tér kövéből nyerték. Ez megmagyarázza hogy miért más univerzumokba rejtették. ~Csak most jöttél rá? Én már induláskor rájöttem, és azt hittem te is. Folyton túlbecsüllek.~ - Még egy ok amiért nem adhatom oda! - És ekkor különös dolog történt. Olyan ami már rég nem.
A fejembe enyhe fájdalmat kezdtem érezni, ahogy az agyam egyre jobban és jobban dolgozni kezdett, és a benne keletkező impulzus végigjárja az egész testem. A szemem szikrázni kezdett - ezt a maszkon át nem lehetett látni, de Leo bá kezdhetett sejteni valami, mert a szememet kezdte fürkészni. És ekkor a másodperc törtrésze alatt áramot vezettem a fickó keze felé. Meglepetésemre a másik még épp előtte elvette a kezét és hátrább lépett.
Majd hirtelen az egész áramtermelés abbamaradt, olyan hirtelen ahogy jött.
Ekkor másik kezemmel is megfogtam a tárgyat, közelebb emeltem az arcomhoz, és láttam hogy a közepén lévő kék csík fényesen világított.
Úgy látszik az energia előhozza az erőmet, amit már 3 éve nem használtam.
Lejjebb eresztettem a tárgyat, és láttam hogy Oscar-díjas fickókánk mosolygott. Gonoszan, elégedetten, ijesztően mosolygott.
-Szóval tényleg működik. Az energia felerősíti az agyat. De maga... Maga eleve ilyem fejlett, nem igaz? - mondja, arcán még mindig ott az a mosoly. - A nevem James Liare, és mi ketten nagy dolgokat vihetnénk végre ha osztoznánk az energián. Elérhetjük az emberi agy végső határait, és Nobel-díjat is kaphatunk. Csak el kellene hoznia egy nőt, akit Beth-nek hívnak. - A nő neve hallatán eltűnt a mosoly az arcáról, és végignézett a jelmezemen. - Bár ezt a ruhát le kéne cserélni, találnánk jobbat is.
-Nézze Mr. Lear... Liar.. Lianer... Maradjunk a Mr. Leo-nál. Szóval Mr. Leo, én kedvelem a magafajta mániákus tudósokat, akik életüket egy témán való munkának szentelem, főleg ha egoman módon a saját fejlesztésükre, hisz anno én is ilyen voltam. De ez az energia szükséges, hogy szétrúgjam pár tüzes fickó és kisasszony valagát, szóval ágyő! - köszöntem el, és rohantam visszafele. Még hallottam ahogy az öreg árus azt mondja:
-Ha ezt előre tudom ott maradtam volna keresni még egy ilyet.
Rohantam szélsebesen, mögüllem kiáltozó kofák hangja jelezte hogy Leo még mindig a nyomomban volt.
A piac kijáratánál volt egy motor, amiről épp szállt volna le egy bőrdzsekis fickó, de gyorsan ellöktem, és felszálltam a még járó motorra - persze előtte még a táskámba tuszkoltam a tárgyat, szerencsére Leo eléggé le volt maradva hogy legyen erre időm.
A motorral hajtottam egy darabig, mire mögüllem egy másik motor hangja csapott fel. Hátratekintettem, és beigazolódott sejtésem: a fickó volt az egy ocsmánylila motoron.
Próbáltam gyorsítani, össze-vissza kanyarodtam fő és mellékutcákba,de a pali továbbra is követett.
Ekkor gondolkodni kezdtem hogy mivel is rázhatnám le. Mivel rázhatnék le egy DiCapriora emlékeztető fickót? Golyóval? Jéggel? Tom Hanksel? Christoph Waltz-al?
Majd végül a válasz ott termett előttem egy boltnál ami arra volt, amerre robogtam: egy hatalmas medve szőnyeg, egy igazi medve bundájából. Gyorsan becéloztam, majd a megfelelő időben kinyújtva a karom lekaptam a rúdról amire ki volt akasztva, majd amikor megjelent az úton Leo kis számítást végezve pont úgy dobtam hátra, hogy a férfiba gabalyodjon, és leszedje őt a motororról, ami feldőlve még egy picit tovább csúszott, de aztán megállt.
-Fhú, ez kemény helyzet volt - szóltam magamnak.
~Azért az Afganisztáni melóhoz képest könnyed kis séta~ - juttatta eszembe a belső hang, hogy azért ennél mocsokmód kegyetlenebb helyzetben is voltam.
Elrobogtam egy kis parkhoz, a motort leraktam egy pad mellé, majd elkezdtem a rajtam lévő gépet nyomkodni, hogy haza tudjak jutni. Ám erre ez csupán annyit jelentetett meg a kijelzőén:
AZ ESZKÖZ HAMAROSAN LEMERÜL. KÉREM CSATLAKOZTASSA A TÖLTŐT.
Ekkor pedig dühöngve elsoroltam minden általam ismert b betűs káromkodást. ~Ezt kivágtuk, mert ez még szerintem is durva volt.~
Szóval még egy darabig élveznem kell ennek az univerzumnak a vendégszeretetét.
Hogy meddig? Kiderül a következő részben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése